Új legelők

Elmosódik körülöttem a táj, ahogy rohanok. Zihálva veszem a levegőt, hevesen ver a szívem. Nem merek hátrapillantani. Úgyis tudom, hogy mindjárt utolérnek.

Nem értem, miért üldöznek, és kik ezek a lovasok egyáltalán, de nincs időm gondolkodni. Sáros a föld, csúszik. Egyszer el is vágódok. Megfordul a fejemben, hogy ott kéne maradni, úgy, ahogy vagyok, a földön heverve, hogy a zuhogó eső lemossa rólam a piszkot és sajgó tagjaim megpihenjenek.

De felpattanok és futok tovább. Már látom a fákat, a ligetes erdőt. Ott talán lerázhatom őket. Talán a lovakkal nem tudnak majd követni. Dörög az ég, a fekete felhők még jobban összekapaszkodnak.

Bevetem magam a bokrok közé. Egy ág az arcomba csap és felszakítja a bőrömet.

Kerülgetem a fákat, éles kanyarokat veszek. Talán lehagytam őket. Vagy csak nem érzékelem a jelenlétüket, mert a lombok őket is éppúgy takarják, mint engem, s saját recsegés-ropogásomtól nem hallom az övékét.

Csak a tábort érjem el! Már biztosan nincs túl messze. Nem jöttem olyan sokat… lehet, hogy nem is arra kéne futnom! Egy maréknyi harcos, sok öreg és gyermek mit tehetne ennyi lovas ellen? Nem szabad odavezetnem őket!

Gondolkodás nélkül beugrom a tajtékzó patakba és hagyom, hogy vigyen a sodrás. Leér a lábam, megállhatnék, de így pihenek egy kicsit, mégis gyorsan haladok. Az üldözőim is nyomomat veszthetik.

Most megkapaszkodok valamiben, kievickélek a partra. Zakatol a szívem, ráz a hideg. Pedig nyár van. Nyár van és zápor. Hűs, édes zápor, ami megújítja a legelőket…

Menedék után kutatok. Bekucorodom egy odvas fába és reménykedek, hogy errefelé nem fognak keresni. Miért is keresnének tovább egyetlen embert? Nem miattam jöttek, nem engem akarnak. Hanem minket. A magyarokat.

Ahogy az eső ütemes kopogására lassan lecsukódnak a pilláim, még a lovasokra gondolok. Besenyők lehettek. Hozzánk hasonló lovas népség, de kevéssé bátrak és híresek tetteikről, mint mi. Ha harcosaink mind itt lennének, nem is fordulna meg a fejükben, hogy velünk húzzanak ujjat. Besenyők, besenyők, besenyők…

Úgy látszik, a kimerültségtől elaludhattam a fa odvában, hajnalban ébredek, és el is hagyom a búvóhelyet. Már biztosan nincsenek itt, viszont a környéken portyázhatnak. Figyelmeztetnem kell a többieket.

Szaporán szedem a lábam. A nap még alig ébredezik mögöttem, de messze előttem mégis erős, narancssárga fényt látok. Tűz! Rohanni kezdek.

A tábor lángokban áll. A jurták nagy része összedőlt. Egy ló sikítva felnyerít valahol. Csapdába ejthette a tűz. Mindenütt lemészárolt emberek és nyöszörgő haldoklók fekszenek. A távolban elvágtató lovasokat látok. Besenyők.

Sikoltva ülök fel az ágyamon.  Jurtában vagyok. Nem messze tőlem békés parázs izzik és anyám néz rám aggódva.

− Rosszat álmodtál? – kérdezi.

− Álmodtam? A besenyők…

− Hiszen az évekkel ezelőtt volt!

− Megtörtént?

− Menekülnünk kellett előlük, de időben sikerült elérnünk a nagy hegyeket. Emlékszel?

Hát persze. Emlékszem. Azóta már háromszor vagy négyszer volt tavasz. A törzsek nagy része háborúban volt. Valahol délen, a bolgárok ellen harcoltak. Ekkor már a besenyők rég átkeltek a Volga folyón és letelepedtek a szomszédságunkban. Nekünk miattuk kellett otthagynunk az akkori területünket. Nem üldöztek, inkább csak fenyegetően léptek fel. A mi földjeinket akarták. Volt egy kis időnk megszervezni az áttelepülést, hogy megszabaduljunk a rosszindulatú szomszédoktól. Előtte is terveztük, hogy elmegyünk… a vezetők korábban többször megnézték maguknak az óriási hegyekkel határolt, bő vizű folyókkal, tiszta tavakkal, vadban gazdag erdőségekkel és zöld legelőkkel tarkított medencét, ahol nem ütközünk nagy ellenállásba, ha netán meg akarnánk magunknak szerezni, és ahol nem függünk más népektől.

Talán túl sokat halogattuk. Ezért avatkoztak közbe az égiek, hogy kényszerből minél előbb eljöjjünk ide. De nem is számít. A lényeg, hogy itt vagyunk. Először a nagy, füves pusztát foglaltuk el. Az itt élő népek gyorsan behódoltak a hatalmas Árpádnak és ajándékokkal halmoztak el bennünket. Néhány hold óta érkezett a hír, hogy a morvák által birtokolt nyugati régiókat is sikerrel a magunkévá tették az Itáliából visszatérő csapataink.

−  Jobban vagy?

−  Igen – felelem még mindig kábultan.

− Hoznál vizet, kérlek? Lassan főznöm kéne.

Elveszem a kezéből a vödröt, felkapok egy búzalepényt és kilépek. Körbe akarom járni a tábort, hogy minden rendben van-e.

Újabb jurtát bontanak le mellettünk. A család átköltözik az újonnan épült veremházba. Egyre több ilyen ház épül. Letelepednek. Mi még kicsit idegenkedünk a gondolattól, hogy a vándorlások során használatos jurtákat lecseréljük, és ezzel nem vagyunk egyedül. Így hát a tábor… vagy település, ahogy mostanában mondják, vegyes képet alkot. Jurták, felépült és még épülő házak egymás mellett. Különös, de békés kép. Azt jelenti, hogy nincs mitől tartanunk. Sem attól, hogy elfogynak a legelők, sem attól, hogy megtámadnak. Nem kell továbbmennünk. Nem is akarunk.

Kisebb gyermekek állatkölykökkel játszadoznak, hangosan kacagnak. Finom étel illata száll, valahol főznek. Eszembe jut az víz, gyorsan elszaladok a patakhoz és megmerítem a vödröt. Visszaviszem anyámnak.

− Menj csak, sétálj egyet! – mondja.

Sétálni? Jobbat tudok. Vidáman szaladok újra a szabadba. Találkozom Csobajjal, az öreg solymásszal.

− Hol van az apám? – kezdem óvatosan.

− Vadászik a többiekkel.

− Helyes – mosolygok – kihozod a madaramat? 

Szótlanul bemegy a jurtájába és már hozza is. Egy családban csak a felnőtt férfiak tartanak sólymot, nálunk apám, de Csobajnak nincs gyermeke, engem pedig úgy szeret, mintha a saját lánya lennék. Titokban tart nekem egy pompás madarat. A vállamra ültetem és továbbmegyek, elhagyom a tábort. A lovak szabadon legelnek a környéken. Nincs ló, amit a magaménak nevezhetnék, ám olyan sincs, amivel ne kedvelnénk egymást. Mindig arra ülök, amelyikre kedvem van. Egyiket sem engedték vagy tiltották meg. Értek hozzájuk, tudom értékelni a jó lovat, és itt egytől egyig mind kiváló hátas.

Odamegyek egy pej kancához. Nem tudom, kié, hogy hívják, ezért kedvemre becézgetem, és nyereg nélkül felülök rá. Nem kell tartanom semmitől. Az ég gyönyörű kék, a puszta zöld, teli színes virágokkal, a távolban erdősáv sötétlik.

Ahogy ügetünk, mezei nyulakat riasztunk meg, a sólymom a magasba emelkedik és éles kiáltással a nyomukba ered. Kiengedem a hajam és én is rikkantok egyet. A szél az arcomba csap, ahogy vágtába kezdünk. Szabadon.

Amikor felébredek, az első, amit hallok, az eső ütemes kopogása. Megriadok. Az volt álom…? És ez a valóság? Talán még mindig a besenyők elől bujkálok… összeszedem a bátorságom és felülök. A szemem és a gondolataim lassan tisztulni kezdenek. Körülnézek. Éjjeli szekrény, ruhásszekrény, íróasztal, könyvespolc, rádió, telefon, sárgára festett fal, amiről jól ismert poszterek lógnak le. A földön vonalas, nagyalakú füzet. Felveszem, belelapozok.  Honfoglalás. Besenyők… Árpád, törzsek,  Kárpát-medence, félnomád életmód. Történelem. Témazáró dolgozat, hétfő. Ma hétfő van!

Álmomban álmodtam? Felkelek, felöltözök. A reggelinél anya mosolyog rám.

− Hogy aludtál?

− Jól – felelem kurtán.

Majd délután elmesélem neki. Most mindketten sietünk.

Fésülködnék, de a húgom elhappolta a fürdőszobát. Apa javaslatára az előszobai tükröt választom.

Miután elkészültem, köszönök, és egy esernyővel elindulok. Még mindig az álmomon gondolkodom. Nem zavar meg senki, kihalt az utca.

A buszból látok egy egerészölyvet. Eszembe jut a közelgő nyári szünet és a solymásztábor. Talán mégis jelentkeznem kéne. Múltunk egy csodás darabja, a solymászat mindig is érdekelt.

Most ismét a dolgozatra gondolok. Biztos késő estig tanultam, de aztán elaludtam, talán be sem tudtam fejezni…

Valami mégis azt súgja, menni fog.

Szerző: Lugosi Csenge Anna

Kisfaludy Sándor Gimnázium, Sümeg
középiskola, novella, 1. helyezett